Civil Túlkapás

És annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem sikeresen abszolválta Klári az alapképzést a bétékán, persze virítania kellett érte némi pénzt. Mert tudjátok, az államilag finanszírozott (sic! állami ösztöndíjas) képzésformában – elvileg - két ember fizet: aki tanul és aki nem. Aki nem tanul, valóban fizessen, hiszen ő azért fizet(hetne), mert

• nem jár be az óráira,
• elbukja a tárgyait,
• elhagyott tanegységeket kreál,
• végül be sem fejezi a képzést,

és e meddő folyamat közben diákigazolvánnyal rendelkezik, s jogosult az egyetem nyújtotta főként szociális alapú ösztöndíjakra. Persze, hogy ezzel ők élnek, az nem az ő hibájuk, hanem sokkal inkább a rendszeré.

Ahogyan az is, hogy Klári 150 ezer forintjába, azaz kb 300 óra bruttó diákmunkájába fájt a tanulás mellett, hogy még egy minorszakot végzett az alapszakja, szakiránya és a tanárképzést előkészítő modulja mellett. Jogos lehet a kérdés, miért vállalta Klári túl magát, miért nem elégedett meg annyival, amennyit az adófizetők (és köztük saját maga) által biztosít neki az állam; ahogy jogos lehet az a kérdés is, hogy az alap- és mesterképzések bolognai rendszere valóban azt hivatott-e szolgálni, hogy minél több, szélesebb látókörű, Klárihoz hasonló diplomás tanárt „termeljen”.

Szóval a dolog filozófiája hibádzik: miért bírságolandó az az egyetemista, aki jól tanul, sőt, még többet szeretne tanulni, hogy később még költséghatékonyabb tagja lehessen a magyar társadalomnak, de leginkább miért említendő Klári egy lapon azokkal, akik célirányosan telibeszarják az egyetemet és mindent, ami vele együtt jár.

A megfejtők között kisorsolom a hallgatói szerződésem fénymásolatát.

A rendőrség ma sajtótájékoztatót tartott Bándy Kata meggyilkolása ügyében. A nyomozás lezárult, a tettest elfogták, és beismerte tettét. Egyedül ölt.

Ezzel gyakorlatilag le is lehetne zárni ezt a szörnyű történetet, de az emberi gyarlóság miatt nem lehetséges. Kata halálát ugyanis a kezdetektől fogva felhasználják olyanok, akiket valószínűleg ő maga is mélységesen megvetett volna élete során. Már gyilkosa megtalálása előtt is érezhető volt a " remény ", hogy ha meglesz a tettes, az cigány lesz. Sokak számára ez utóbbi fontosabb is volt, mint maga a leleplezés. Mikor kiderült, hogy a végletekig egyszerű világképükből adódó feltételezésük igaznak bizonyult, szinte érezhető volt a diadalittas hangvételük minden internetes, és egyéb fórumon. A politika sem késlekedett, azonnal a halálbüntetés visszaállításáról kezdtek el beszélni, meglovagolva a Kata által kínált lehetőséget. Ma pedig, a nyomozás végén ugyanezek a primitív és számító emberek azok, akik nem elégszenek meg egy cigány tettessel. Több kell nekik, ezért odáig is elmennek, hogy magát a családot fizette le a kormány: Elégedjenek meg ennyivel.

Szörnyű látni, milyen gyűlölet uralkodik a magyar társadalomban. Gyűlöljük egymást, mert más a vallásunk, más a bőrszínünk, másik csapatnak szurkolunk, másik városban lakunk... Igazából mindegy is miért, a lényeg, hogy gyűlölni lehessen. Emellett olyan álszentégre is ragadtatják magunkat nagyon sokan, hogy egy brutálisan meggyilkolt lány esetét kihasználva legitimálják gyűlöletünket, jelenleg éppen a cigányság iránt. Akármennyire is szeretnék azonban, Katát nem egy elmebeteg, állat cigány ölte meg, hanem egy elmebeteg, állat ember. Minden más magyarázat, minden, ami több ennél, Kata emlékének meggyalázása. Solymosi Eszter egyszer alanyává vált, és sokak számára még mai napig alanya a zsidóság elleni gyűlöletnek. Bándy Kata ne váljon ugyanezzé.

Hatalmas jelentősége van, hogy a gyászoló, és minden bizonnyal nagyon dühös anya is ezt írta pár nappal ezelőtt: 

A család kérését is tolmácsolom, amikor arra kérem a civil és a politikai szervezeteket, hogy se a lányunk nevét, se a személyes tragédiáját ne használják fel uszítás, gyűlölködés vagy a halálbüntetés visszaállításának ürügyéül. 
Köszönöm.

Mégis hogyan venné ahhoz bárki is a bátorságot, hogy ennek a kérésnek ne tegyen eleget, mindezt Kata nevében?

Tegnap, február 6-án elindult egy gyalogos, tiltakozó menet Miskolcról Budapestre, civilek és borsodi polgármesterek szervezésében ,,Munkát, kenyeret" címmel. A főszervezőt, azt írják, egy barátjának elvesztése indíttatta, aki azért vetett életének véget, mert a munkája elvesztése után nem tudta fenntartani magát és fizetni a hiteleit.
Több tucat ember csatlakozott időközben a menetelőkhöz, akik az országgyűlést tűzték ki célul, hogy hangot és nyilvánosságot adhassanak végre sok -- és mondhatom -- százezer ember véleményének: nincs munka, nincs egzisztencia, lassan nincs itt már semmi.

Erre most olvasom az indexen, hogy jó képességű fideszes országgyűlési képviselő, ún. Tállai István (update: András, de tökkmindegy, hallottatok már róla? én még nem) sátorral, kenyérrel, és figyelem: ALKALMI HÓLAPÁTOLÁSSAL várja a menetelőket Mezőkövesden, munka gyanánt. Szóval lesz kenyér is és munka is.

Nem kommentelném tovább az eseményt, csak szeretnék gratulálni ezúton Tállai András képviselő úrnak, hogy életében talán először kiment a Parlament melegéből és közelről megszemléhetett, szélsőséges esetben meg is érintett egy hólapátot. Kívánom, hogy hátralévő élete során hasonló empátiával kezeljék a problémáit és éljen ő is havonta 47 ezerből, mint Matolcsy miniszer úr. (Megpróbálhatnák a havi 22 500 forintos munkanélküli segélyt (keresetpótló juttatást) is, csak legalább egy hónapig.)
Remélem, büszke arra, hogy több százezer ember alapvető megélhetési problémáját parlamenti képviselőként egy olcsó heccel kezeli, és remélem, az őt megszavazók is meleg szívvel gondolnak rá ezekben a hideg napokban.
 

Érdemes talán Róna Péter szavaival kezdeni ezt a cikket. Egy televíziós interjúban a következőt mesélte el: „ A 60-as években jártam Finnországban. Ők akkor szegényebbek voltak, mint mi. Azt mondták, hogy ebből elég! Rájöttek, hogy csak egy világszintű oktatási rendszerrel törhetnek ki a szegénységből, a letargiából. Ők megcsinálták!”

E sorok olvasása után adódik a kérdés: mi miért nem csináltuk meg? Sőt, mi miért nem akarjuk megcsinálni?

Már elnézést, de egész délután ez a kérdés feszíti a gondolataim.

Épp egy hete siránkoztam, hogy mennyire kibabrált velem az új felsőoktatási törvény, s bár akkor még nem írtam le, de valahol a tudatalattimban reménykedtem, hogy az ígéretükhöz mérten január 15-ig kiderülnek a várva várt keretszámok. A gond, hogy 16-a van és semmi hír.

Illetve, ha azt vesszük, hír az van.
Ma a hvg.hu-n olvashatta az érdeklődő, pályaválasztás előtt álló ifjúság:

„Azt sem tudni, az egyes szakokon önköltséges formában mennyit kell fizetni a tanulóknak, illetve milyen feltételekkel lehet diákhitelhez jutni. A felvételizőket segítő Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft. ügyfélszolgálata szerint január végén lesznek nyilvánosak a részletek. A jelentkezési határidő február 15.”
( http://hvg.hu/itthon/20120116_felsooktataskeretszamokfelveteli )

Ehhez még hozzátartozik, hogy miközben tegnap este próbáltam véglegesíteni a felvételimet, az online rendszer egyszer csak figyelmeztetett: ne fizessem még be a díjakat, mert január 31-ig nem lehet tudni, hogy egyáltalán milyen feltételekkel vehetem igénybe a bejelölt szakokat! Ehhez azt gondolom, többet nem kell hozzá fűznöm.

Szóval mára ezt a kötelező olvasmányt és még csak annyit magunknak: nem tudom, mit keresünk mi még itthon. Miért ezt a blogot olvassátok, én miért ezt írom és miért nem tiltakozunk, miközben a fejünk fölött döntenek a jövőnkről, húzzák keresztbe a számításainkat, és ami a legjobb: mindezt a mi nevünkben teszik.

Ha kérdezik tőlem, mi szeretnék lenni az egyetem elvégzése után, inkább azt szoktam elmondani, milyen. Olyan, mint a nagymamám: türelmes, empatikus, kitartó, erős igazságérzettel. Mert, hogy mi leszek, sajnos három és fél év után sem letisztázott.

2008 telén apám csóválta a fejét, mondván a gimnáziumi eredményeimből többet is ki lehetne hozni, mint egy bölcsészkar, de hát nagy vagyok már és ez az én döntésem. Én döntöttem: tanár akartam lenni, ahogy már egészen kiskorom óta, és nem is akármilyen, magyar szakos. Időközben az érdeklődésem bár szerteágazott, olykor külön utakon járt, az álom egyre közelebbinek látszott, úgy tegnapig.
Minden azzal kezdődött, hogy elkezdtem tanulni oroszul, megszerettem, és arra gondoltam, ez lehetne a második tanári szakom. Aztán tavaly kitalálták, hogy felsőfokú nyelvvizsgával lehetek csak orosztanár, bár a hároméves minorképzés középfokig visz. A többit oldjam meg magamnak. (Mellesleg beültetném Rózsámékat, meg úgy mindenkit, aki azt gondolja, kivitelezhető nulláról kezdve három év alatt egyéb tanulmányok és önfenntartó diákmunkák mellett megtanulni felsőfokon oroszul.)

Aztán másrészről mivel manapság beszélnek ezt-azt az új keretszámokról és a tandíjakról, megnéztem, engem ez hogy érint. A bölcsészképzésből kivonják a lánykori nevén költségtérítéses opciót, csak önköltséges és ösztöndíjas, lánykori nevén államilag támogatott helyek lesznek. (Már az elnevezés is azt sugallja, örüljek, hogy ösztöndíjjal, tehát ingyen tanulhatok, micsoda kiváltság.) Már ha felvesznek, persze, hiszen az ELTE 2012 szeptemberétől 30 azaz harminc magyartanárt fog felvenni. Január 9-e van és még nem tudni, hogy ebből mennyi hely lesz államilag támogatott és mennyi hely lesz félévente 3-400 ezer forint. A helyzet tehát az, hogy itt állok a jelentkezés előtt és nem tudom, mire számítsak.
Emelett azért nem elhanyagolandó a pedagógus-életpályamodell, amiről senki semmit nem tud, de kurva jól hangzik. Én már látom az életpályám: ötvenfős osztályok, nettó 93 ezer, hitel a házon, kocsin, gyerekeken. Persze csak ha felvennének államira (sic! ÖSZTÖNDÍJASRA), mert akármennyire is szorgalmas vagyok, a megadóztatott diákmunkámból nem tudok félévente 300 ezret félretenni.

Nem rég Feri megmondta, és Viktor most kivitelezte: "el lehet innen menni". Attól tartok, megyek, hiszen az osztrákoknál is olcsóbban jövök ki, mint itthon, nem is beszélve a hallgatói szerződésről, amit aláíratnak velem.

Pedig én nem akarok menni. Ez az én országom, az én családom, az én barátaim, az én magyar nyelvem, az én irodalmam. A saját nyelvemen akarom tanítani a saját nyelvemről a saját országom felnövekvő generációját és nem érdekel, hogy mennyi pénzért. Addig viszont nem tudom, amíg a nemzeti együttműködés rendszere ezt magasról leszarja. És ezzel együtt a gyerekkori álmom is, amiért sok évig kitartóan küzdöttem.

Manapság kár magyarázni, mikor hullik a forgács. Nincs is mit magyarázni ezen, hullik. Mi úgy döntöttünk, összeszedjük, formába öntjük és blogot írunk belőle.

Persze a forgács is lehet sokféle. Lehet reakció, magyarázat, kiegészítés, hozzászólás, pontosítás, vélemény. Egy azonban biztos: mindig valaminek a következménye, ami mellett nehéz elmenni szó nélkül. Szóval ez a blog itt a szó és a hely, ahova besöpörjük a forgácsunkat.