Civil Túlkapás

Ha kérdezik tőlem, mi szeretnék lenni az egyetem elvégzése után, inkább azt szoktam elmondani, milyen. Olyan, mint a nagymamám: türelmes, empatikus, kitartó, erős igazságérzettel. Mert, hogy mi leszek, sajnos három és fél év után sem letisztázott.

2008 telén apám csóválta a fejét, mondván a gimnáziumi eredményeimből többet is ki lehetne hozni, mint egy bölcsészkar, de hát nagy vagyok már és ez az én döntésem. Én döntöttem: tanár akartam lenni, ahogy már egészen kiskorom óta, és nem is akármilyen, magyar szakos. Időközben az érdeklődésem bár szerteágazott, olykor külön utakon járt, az álom egyre közelebbinek látszott, úgy tegnapig.
Minden azzal kezdődött, hogy elkezdtem tanulni oroszul, megszerettem, és arra gondoltam, ez lehetne a második tanári szakom. Aztán tavaly kitalálták, hogy felsőfokú nyelvvizsgával lehetek csak orosztanár, bár a hároméves minorképzés középfokig visz. A többit oldjam meg magamnak. (Mellesleg beültetném Rózsámékat, meg úgy mindenkit, aki azt gondolja, kivitelezhető nulláról kezdve három év alatt egyéb tanulmányok és önfenntartó diákmunkák mellett megtanulni felsőfokon oroszul.)

Aztán másrészről mivel manapság beszélnek ezt-azt az új keretszámokról és a tandíjakról, megnéztem, engem ez hogy érint. A bölcsészképzésből kivonják a lánykori nevén költségtérítéses opciót, csak önköltséges és ösztöndíjas, lánykori nevén államilag támogatott helyek lesznek. (Már az elnevezés is azt sugallja, örüljek, hogy ösztöndíjjal, tehát ingyen tanulhatok, micsoda kiváltság.) Már ha felvesznek, persze, hiszen az ELTE 2012 szeptemberétől 30 azaz harminc magyartanárt fog felvenni. Január 9-e van és még nem tudni, hogy ebből mennyi hely lesz államilag támogatott és mennyi hely lesz félévente 3-400 ezer forint. A helyzet tehát az, hogy itt állok a jelentkezés előtt és nem tudom, mire számítsak.
Emelett azért nem elhanyagolandó a pedagógus-életpályamodell, amiről senki semmit nem tud, de kurva jól hangzik. Én már látom az életpályám: ötvenfős osztályok, nettó 93 ezer, hitel a házon, kocsin, gyerekeken. Persze csak ha felvennének államira (sic! ÖSZTÖNDÍJASRA), mert akármennyire is szorgalmas vagyok, a megadóztatott diákmunkámból nem tudok félévente 300 ezret félretenni.

Nem rég Feri megmondta, és Viktor most kivitelezte: "el lehet innen menni". Attól tartok, megyek, hiszen az osztrákoknál is olcsóbban jövök ki, mint itthon, nem is beszélve a hallgatói szerződésről, amit aláíratnak velem.

Pedig én nem akarok menni. Ez az én országom, az én családom, az én barátaim, az én magyar nyelvem, az én irodalmam. A saját nyelvemen akarom tanítani a saját nyelvemről a saját országom felnövekvő generációját és nem érdekel, hogy mennyi pénzért. Addig viszont nem tudom, amíg a nemzeti együttműködés rendszere ezt magasról leszarja. És ezzel együtt a gyerekkori álmom is, amiért sok évig kitartóan küzdöttem.